18. fejezet: Testvérek között marad

"Indulnunk kellett. A fiúk összepakoltak néhány cuccot, addig mi Emesével egyedül maradtunk. Nem mertünk megszólalni, csak bámultuk egymást hol lelkesen, hol meg félve. Gyanítottam, nem csak pakolás zajlott odafent, hanem valamiféle megbeszélés is; továbbá arra is gondoltam, hogy valószínűleg nem ruhákat vagy hasonlókat pakoltak be, hanem talán párezer dollárt...
Frankie lejött, amikor indulni készültünk. A fifikás kis kölyök nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta a bosszankodó Kevin felé. Utóbbi benyúlt a zsebébe, elővett pár bankjegyet és az öccse kezébe nyomta. Frankie bólogatva elmosolyodott, megígérte, hogy tartja a száját és búcsút intett nekünk.
Kiléptünk a kapun. Nick előszedte a zsebéből a telefonját és taxit hívott. Ekkor jutott eszembe valami.
- Hé, várjunk csak - fordultam Nick híján Joe-hoz. - Nem úgy volt, hogy a lakásotokban elmondtok nekünk mindent?
Joe vigyorogva nézett Kevinre.
- Úgy volt, Kev? - kérdezte kajánul.
- Ühm, nem emlékszem - rázta a fejét a legidősebb tesó vigyorogva.
- Na hát akkor - tárta szét a kezét Joe. Mivel valószínűleg úgy néztem rá, mint aki elevenen fel fogja falni, így szólt:
- Nyugi van. Mindent el fogunk mondani, csak egyelőre hagyjál már levegőhöz jutni, az Isten szerelmére.
A taxiban ülve átgondoltam Joe szavait, és arra jutottam, hogy nem leszek a kedvenc rajongója. Egye fene; Nick megint mellettem ült és akárhányszor csak akár a szemem sarkából pillantottam rá, széles mosolyt villantott rám.
Nem lepődtem meg, amikor világossá vált, hogy a Los Angeles-i reptér az úticélunk.
- Hova megyünk?  -fordultam Nick-hez.
- A reptérre - közölte magától értetődően.
- Ajjh, nem vagyok hülye - sóhajtottam. - Gondolom, repülni fogunk.
- Igen - ismerte be Nick kelletlenül.
- Hova?
- Nem mondhatom meg...
- De...
- Kérlek - nézett rám fájdalmasan Nick. - Bízz bennem.
Ekkor Joe Nick felé fordult.
- Tesó - kezdte -, miért nem mondhatjuk el nekik, hogy hova visszük őket?
Nick elgondolkodott.
- Hm, igaz - dünnyögte. - Megyünk Magyarországra.
Emesével fájdalmasan összenéztünk.
- Ajj, ne már - nyávogtuk.
- De már - felelte ellentmondást nem tűrően Kevin. A taxi bekanyarodott a reptér parkolójába. - Az lesz a legjobb, ha a szüleiteknek nem kell majd értetek rohangálnia, és amúgy is, még sosem láttuk Magyarországot.
Emese füstölögve nézett rám. Megértettem őt; én is sokkal szívesebben mentem volna például Olaszországba, mint vissza haza. Persze, nem mintha utálnám az országomat, de na. Ennyi volt Los Angeles? Nyilván mondjuk kompenzálja a lerövidült vakációt a mellettem ülő félisten.
Az autó megállt és az üvegtábla leereszkedett. A bunkó autósofőr követelőzően, minden szó nélkül nyújtotta mancsát az óradíjért. Joe mérgesen nyomta azt a markába (nem mintha megszenvedte volna a pénztárcája, csak ő sem szereti a parasztokat, nyilván), és mindannyian kikecmeregtünk a kocsiból. A sofőr volt olyan szíves, és kiemelte a hátsóját a kocsiból, hogy kiszedje a csomagjainkat.
Bementünk a reptér épületébe. Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna, hogy tegnap megérkeztünk ide a koncertre.
Joe rögtön elszaladt jegyet venni, közben valami olyasmit dünnyögött, hogy kisemmizzük. Addig mi, többiek helyet foglaltunk a csomagokkal együtt és vártunk.
- Emese - kezdtem -, elkísérnél?
- Hova? - nézett rám értelmesen. Kevin és Nick közben fél füllel hallgatóztak. 
- Hát, oda - célozgattam reménytelenül.
- Elkísérlek, de hova!? - fakadt ki Emese türelmét vesztve.
- HÁT A VÉCÉRE! - ordítottam rá.  - SZERINTED MÉGIS HOVA!?
Nick nevetőgörccsel küszködve behúzta a nyakát, Kevin meg nyíltan felröhögött... Hát igen, kissé hangos voltam, de hogy nem lehet felfogni, amit mondani akarok!?

17. fejezet: Az igazi Jonas

"Nick megragadta a karomat és húzni kezdett a kijárat felé. Elvörösödve engedelmeskedtem a húzásának. Joe és Kevin úgy gondolták, Emese tud magától is jönni, ami igaz is volt. Egy perc múlva már i is léptünk a főbejáraton, ahol röpke két és fél órával ezelőtt beléptünk. Mintha egy örökkévalóság lett volna... 
Nick előreengedett, felkapott egy napszemüveget (még egy kicsit világos volt kint, de nem azért tette fel, hanem mert inkónyitóban voltunk), és kiengedte a többieket is. Ezután becsukta az ajtót és megfogta a kezem (!!!). Szapora légzéssel vettem tudomásul, hogy ez a mai nap életem legjobb, de egyben legfurcsább napja. 
Mi ez az egész...?
- Merre megyünk? - tudakolta Joe Kevintől.
Kevin ránézett Nick-re.
- Öh, igen - bólintott Nick. - Hát, az a helyzet, hogy rögtönöznünk kéne.
- Mi van!? - kapta fel a vizet Joe.
- Nem tudom, hova kéne mennünk - bökte ki Nick.
Emesével úgy kapkodtuk a fejünket Joe és Nick között, mintha egy baseball-mérkőzést néznénk.
- Miért nem megyünk haza? - tette fel a kérdést Joe.
Nick elgondolkodott.
- Hát, végül is... Menjünk - bólinott és (továbbra is fogva a kezem) elindult előre.
Óvatosan rásandítottam Emesére. Úristen! A Jonas-lakba megyünk! Ezt-egyszerűen-nem-hiszem-el!
De mi folyik itt?
Amikor kiértünk a főutcára, próbáltuk a legkisebb feltűnést kelteni, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy Joe még mindig szegény Nick-et szivatta.  A legkisebb Jonas-fivér továbbra is az én kezemet szorongatva leintett egy taxit. Ugyebár ezek a taxik nem olyanok, mint amik Magyarországon vannak, hanem egy üvegablak választja el az utasteret a vezetőfülkétől bennük.
Emese furcsállkodva nézett körül, és nem tudta tartani a száját, miközben mind az öten bezsúfolódtunk a fülledt utastérbe.
- De hát hol van a limó?
Szájtátva néztem rá, nem lehet ennyire bunkó!
Joe elröhögte magát. Kevin fejcsóválva nézett a lányra, végül ő válaszolt.
- Nem mehettünk "limóval", mivel még nem is szabadna hazamennünk. Még lennének ma fellépéseink, de most vészhelyzet van.
Már megint itt tartunk. Nem vettem már a fáradtságot, hogy megkérdezzem, miféle vészhelyzetről van szó, csak sóhajtottam egyet. Nick észrevette, hogy feszült vagyok és félszegen rámmosolygott, amitől persze egyből sokkal jobb kedvem lett.
Körülbelül húsz percet kocsikáztunk néma csendben. Egyszer csak a kocsi hirtelen megállt egy viszonylag csendes környéken, egy hatalmas villa előtt.
Hmm. Ha most vicces kedvemben lennék, azt mondanám, hogy "íme, a jövendőbeli lakásom". De mivel nem vagyok vicces kedvemben, így annyit mondok: "íme, a jövendőbelim lakása". Nem ugyanaz a kettő, igaz? :)
Joe fizetett a sofőrnek, addig mi kikászálódtunk a szűk kocsiból. Mikor végzett, mindannyian elindultunk a kúria felé.
Nagyot sóhajtottam izgatottságomban. Nick átkarolta az Emese és én vállamat, és betolt minket a kapun.
- Anyukádék otthon vannak? - kérdezte Emese.
- Nem - rázta a fejét Nick. - Most dolguk akadt.
- És Frankie? - tudakoltam, mintha csak a régi ismerősömmel beszélnék. A térdem persze még mindig remegett...
- Ő igen - kurjantotta Joe, ők Kevinnel vagy tíz méterrel előttünk jártak. Pontosabban ugráltak, egymás nyakába meg ilyenek. Chh. Fiúk... :)
Már majdnem elértük a villa ajtaját, amikor rezegni kezdett a telefonom. Bzz. Bzzzzz. Bzzzzzzzzz. 
Mind a három fiú és Emese is szoborrá dermedve nézett a táskámra, aztán persze elnevették magukat saját hülyeségükön. Mondjuk, nem volt alaptalan a kiakadásuk, ugyanis én magam sem tudtam pontosan, mit is kéne most csinálnom, vagy mondanom anyunak, ugyanis ő hívott.
- Most mit mondjak neki? - suttogtam hisztérikusan, mintha anyu hallotta volna a mondandómat.
- Egyenlőre mondd azt, hogy elhúzódott a koncert vagy valami - javasolta gyorsan Kevin.
Bólintottam és felvettem a telót.
- Fanni, hol vagytok? - kérdezte anyu.
- Ajj, nyugi - feleltem -, csak a fiúk adnak még pár ráadást, körülbelül egy óra és ott vagyunk.
- Rendben van, de vigyázzatok egymásra! Minden rendben van?
- Persze, minden a legnagyobb rendben, vigyázunk, szeretlek, sietünk, szia - zártam rövidre a mondandómat és letettem a telefont.
- Öhhm. Mi történt? - kérdezte Joe. Ők nyilván nem értettek semmit a társalgásból, mivel azt magyarul folytattam.
- Semmi - vontam meg a vállam. - Leráztam, csak az a gáz, hogy azt mondtam, egy óra múlva ott vagyunk.
- Jó, nem baj, majd kitalálunk valamit - söpörte félre a problémát Nick. Kulcsot halászott elő a zsebéből és kinyitotta az ajtót.
Előre engedtek minket, és pár másodperc múlva felkattant a villany. Én azt hittem, valamelyik Jonas Brother kapcsolta fel azt, de mint kiderült, nem. Illetve, nem az, akit vártunk...
- Kik ezek? - kérdezte Frankie vészjóslóan, ahogy ott állt a konyha közepén. Gyönyörű, impozáns konyha volt, elegáns, sötét színekkel, bárszékekkel és amerikai stílusú építéssel. Perfekt.
- Öhm, öcsi - nevette el magát idegesen Nick. Imádom, amikor így nevet és idegesen a hajába túr közben.... Áh. - Bemutatom a barátainkat, Fannit és Emesét.
Frankie szemöldökráncolva nézett ránk. Kis tizenkét éves létére igencsak minden lében kanál a kiskölyök. Habár, már több mindenen túl van, mint mi Emesével. Hiszen szerepelt a Camp Rock-ban, a Jonas-ban és a Jonas L.A.-ben, valamint állítólag járt Noah Cyrus-szal is.
- Ezek milyen nevek? - hüledezett Frankie. Szemlátomást elég nehezére esett volna kiejteni a neveinket, inkább meg sem próbálta azt. Nem mintha Nick hibátlanul ejtette ki volna a nevemet például, de nagyon jó volt hallani tőle amerikaiasan a "Fanni" nevet, miközben az a-t kicsit e-iesítette benne.
- Magyarországról jöttünk.
- Az Európában van, ugye? Méghozzá Erdély mellett.
Joe és Kevin elismerően összenéztek.
- Igen - helyeseltem. - Illetve, régen hozzánk tartozott Erdély...
- ...de aztán a trianoni békével elvették tőletek - fejezte be a mondatomat Frankie. Uramatyám, ebből a gyerekből történész lesz. Nem jellemző sajnos, hogy a külföldiek ennyit tudjanak a magyar történelemről.
Emese döbbenten meredt a fiúcskára, de nem szólt semmit. Frankie fogott egy pohár tejet, még egy utolsó pillantást vetett ránk (és főleg a vállamra, amelyen még mindig ott pihent a legfiatalabb bátyja keze) és felment a szobájába.
Joe, Kevin és Nick megkönnyebbülten sóhajtottak. Emese hüledezve nézett rájuk.
- Öhm, azért nem Voldemort elől igyekeztetek kimagyarázni magatokat, nyugi van - mondta lazán.
Kevin felhorkant.
- Hidd el, ha Frankie nem áll az oldalunkon, elég nagy gáz lesz.
Nick levette a pulcsit és a napszemüveget, a többi srác ugyanígy tett. Rendtudatosan levágták cuccaikat a kanapéra, amely a konyha előtt lévő nappaliban helyezkedett el, és Joe így szólt:
- Érezzétek otthon magatokat, kaja a hűtőben, pia úgyszintén, de igyekezzetek nem a sárga földig leinni magatokat, mert valószínűleg le kell lépnünk innen. Ó, és Frankie-hez inkább ne szóljatok, ha nem muszáj.
- Nyugi, nem fogunk berúgni - nevettem fel hitetlenkedve. Ha Joe nem létezne (nem, ebbe nem szeretnék belegondolni), akkor aztán ki kéne találni.  
Nick a semmiből előkerített egy laptopot, letette a kanapé elé, az asztalra és fenyitotta azt. Joe odatolt minket a kanapéra üdítő és pár csomag chips társaságában, és mi is leültünk.
Nick már sebesen pötyögött a billentyűzeten, Kevin és Joe bekapcsolták a TV-t és azt nézték. Eléggé elterpeszkedtek ahoz képest, hogy elvileg lassan mennünk kellett. Mi, Emesével vagy a televíziót bámultuk, vagy a házat csodáltuk, vagy ki-ki bámulta az imádottját.  Ebben csak az volt a furcsa, hogy sokszor Joe is pillantások kereszttüzébe került, mégpedig Emese részéről...
Pár perc múlva Nick sóhajtva lehajtotta a laptop fedelét és ő is a TV felé fordult. Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi történt, így inkább csendben maradtam és ugyanúgy néztem a fényes dobozt, mint eddig. 
Joe és Kevin már nem annyira figyelték a TV-t, hanem inkább egymással vitatkoztak.
- Elmagyaráztam, hogy nem kellett volna a Play My Music-kal kezdenünk, hiszen az nem is a mi zenénk! - magyarázta Kevin.
- Én szeretem azt a számot  -vonta meg a vállát Joe. - És amúgy is, kábé mi vagyunk a huszonegyedik században az egyetlen banda, akik a saját és nem a mások által írt zenéjüket adják elő. Egy szám belefért, nem?
- Pont erről van szó! Nekünk már az imidzsünk is ez. Mi eredetiek vagyunk, nem úgy, mint a... - haparta el a mondatot Kevin mérgesen.
Joe megrázta a fejét.
- Nyugi, tesó, tudom, miről beszélsz, de hidd el, nem rajtam és nem is Nick-en múlott, hogy mivel fogunk kezdeni. Ráadásul a Play My Music ígyis-úgyis benne lett volna a dallistában, maximum azt mondhattuk volna, hogy nem akarunk azzal kezdeni. De nem mondtuk - zárta le a vitát Joe.
Úgy éreztem, egyre jobban ismerem őket. Már a beszédstílusukat és a viselkedésmódjukat is ismertem, és hát mit ne mondjak, eléggé eltért az eddig kialakított képtől. De nem bántam.
- Kéne új albumot kiadni - dünnyögte Kevin, erre nekem és Emesének is felcsillant a szeme az örömtől.
- Nyugi, csajok - hűtött le minket Joe, aki ezt nyilván észrevette. - Kismillió kotta hever Nick íróasztalának fiókjában, amiket nem tud összerakni. Ez a baj. Nem tudjuk őket összerakni.
- Bocs, srácok - motyogta Nick bűntudatosan és olyan bánatosan, hogy összeszorult a szívem. 
Kevin legyintett.
- Ugyan, nem a te hibád, te megteszel mindent, ami tőled telhető - veregette hátba az öccsét, és ennek hatására Nick kicsit felengedett.

Nem maradtunk sokáig ott ezek után, körülbelül 20 perc múlva Nick bejelentette, hogy ideje indulnunk. Nem tudtam, hova megyünk, de az biztos volt, hogy bárhova is megyünk, az hatalmas kalandnak ígérkezik. "

16. fejezet: Ez egyszerűen döbbenet!

"Úgy néztünk Joe Jonas-ra, akit még csak nem is ismertünk - és nem remélhettük, hogy lesz alkalmunk megismerni -, mintha bizony meghülyült volna.
- Tessék? - kérdeztem én is angolul (és a következő párbeszédek mind angolul zajlottak le, én már rögtön fordítom).
- Nem akartunk kellemetlenséget okozni - ismételte Joe mosolyogva és ránézett Emesére, akinek remegni kezdett a kezében a kamera. - De addig nem jöhettem ide, amíg ki nem ment mindenki. 
Zsibbadtan körbenéztem. Tényleg, az utóbbi pár percben kiürült a hatalmas csarnok; ezért tettek úgy a fiúk, mintha nem látnának minket? Mi van?
Nick és Kevin már nem gitároztak, hanem távolról figyelték a felettébb furcsa hármasunkat. Nick arca még mindig piros volt. Fura.
- De... Miért okoztatok volna kellemetlenséget? - motyogtam izgatottan.
Joe úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, miért kék az ég.
- Talán azért, mert itt kellett állnotok, miközben le se szartunk titeket?
Eltátottam a számat, Emese viszont kuncogni kezdett. Na igen. Ez a tipikus Joe.
- Joe! - ordította oda Nick mérgesen. Megdobbant a szívem a hangjára.
- Mi van? - tárta szét a kezét az említett és hátranézett az öccsére.
- Válogasd meg a szavaidat, öcsi, amikor hölgyekkel beszélsz - intette oda sem nézve Kevin, és betette a gitárját a tokjába.
- Bocs - morogta Joe visszafordulva hozzánk.
Úgy néztünk rá, mintha meghülyült volna - ismét. Joe Jonas bocsánatot kér... Tőlünk... Meg kellene hallgatnom Gary Jules Mad World-jét.
- Semmi baj, de miért kérsz tőlünk bocsánatot? - mondta ki nyíltan a gondolatait Emese.
Kevinnek megdermedt a keze, miközben húzta fel a tok cipzárját, de aztán vállat vont és folytatta, amit elkezdett.
- Mert nem vagyok beképzelt? - kérdezett vissza flegmán Joe és leült a kifutó szélébe. Nagyon hevesen dobogott a szívem. Mi történik? Miért beszél velünk ez a fiú? Uramatyám, ez Joe Jonas! Autogramot és képet kéne kérni.
Mielőtt még Emese bármit felelhetett volna Joe-nak, megelőztem és így szóltam:
- Csinálhatunk esetleg veled egy közös képet?
Joe unottan forgatta a szemét.
- Miért nem lehet velem úgy beszélni, mintha normális lennék!?
Nick felnevetett a háttérben, de azzal a tipikus, halk, komolyka nevetésével, amit annyira szeretek...
- Mármint - javított bosszankodva Joe -, úgy értem, mint normális, hétköznapi emberrel?
Emese feje nagyon vörös volt.
- Mert te vagy a kedvenc bandánk egyik tagja - mutatott rá remegő hangon.
- Jó, de most vonatkoztassunk el ettől egy kicsit - rázta a fejét a középső tesó.
- Miért, mi van most? - kérdeztem elég bátran, mert ez már olyan kérdés volt, amit az ember tényleg nem tesz fel a kedvenc bandája egy tagjának...
- Azt most nem mondhatom el - felelte Joe titokzatosan.
Emese már az ájulás szélén állt, de én furcsamód kezdtem kijózanodni. Már-már úgy bántam Joe-val, akár valamelyik hülye fiúval (Sanyi) az osztályból.
- Miért nem?
- Mert nincs itt az ideje - felelte Joe, és felállt.
- Akkor mikor lesz? - hüledeztem egyre értetlenebbül.
- Majd. Most pedig, légyszi, gyertek velünk hátra az öltözőbe, ott kisebb az esélye, hogy valaki meglát titeket, ha bejön.
Emesével egy döbbent pillantást váltottunk, de aztán persze őrült boldogság jött mindkettőnkre és hagytuk, hogy Joe gálánsan felhúzzon minket a színpadra (megfogta a kezem! Te jó ég). Remegő lábakkal mentünk Joe nyomában, és már megint magamon éreztem Nick tekintetét.
Annyira abszurd volt ez az egész, hiszen ez a három fiú körülbelül úgy viselkedett, mintha a barátaik lennénk. 
Amikor odaértünk Nick-ékhez, Joe levált tőlünk és bement előre az öltözőbe. Mi persze nem mentünk odamenni, hanem megálltunk Kevinék mellett.
És ekkor történt meg életem legjobb pillanata.
Ugyanis Nick odajött mellém és megpuszilt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Nick Jonas - mutatkozott be és kezet nyújtott.
- Tudom, hogy ki vagy - biztosítottam eszméletlenül boldogan. És sajna ekkor elsírtam magam a boldogságtól.
- Hé, hé, semmi baj - nyugtatott Nick és megölelt (!!!!). Közben, gondolom, Kevin Emesével foglalkozott, de nem láttam a könnyeimen és Nick széles vállán keresztül.
- Annyira szeretlek - sírtam Nick-nek.
- Én is téged. - Hallottam a hangján, hogy mosolygott. Amikor kicsit megnyugodtam, eltolt magától és jobban szemügyre vett.
- Hogy hívnak? - kérdezte kedvesen. A kezét a vállamon hagyta, amiktől az egekben volt a vérnyomásom.
- Fanni. Mayer Fanni.
Nick furán nézett rám.
- Szép neved van, honnan jöttél?
Elmosolyodtam. Szerencsére azért nem sírtam annyit, hogy taknyos legyek és vízálló szemfestéket tettem fel, amiért óriási respect magamnak.
- Magyarországról. Jártál már ott? - csicseregtem. Kezdtem bekattanni attól, hogy Nick és Joe Jonasszal úgy beszélgessek, akár a régi ismerősökkel.
- Nem, de azt tudom, hogy Európában van - magyarázta, és átkarolva a vállam, tolni kezdett arrafelé, amerre Joe (és Emese, valamint Kevin is) eltűnt.
- De, gondolom, Európában már voltál - vetettem fel, csakhogy ne telepedjen kínos csönd körénk.
Furán mosolygott rám.
- Persze.
Kínosan elnevettem magam.
- Ja, persze, az európai turnék...
Nick mosolyogva bólinott, és amikor látta, hogy én is mosolygok, megállapodott a tekintete az arcomon, de megint úgy, mint akkor, a színpadon, a Turn Right közben. 
Nick igazi gentleman módjára kinyitotta előttem az öltöző ajtaját és betessékelt.
A helyiség nem volt valami nagy; néhány ruhaállvány, egy kanapé, egy frigó és egy másik ajtó - ami, feltételezem, a mosdóba vezetett - foglalt bent helyet.
Emese a kanapén ült, olyan arccal, mint akinek előrehozták a szülinapját, és meredten bámulta Kevint. Ez utóbbi biztos, hogy észrevette a kitüntetett figyelmet, de udvariasan úgy tett, mintha nem. Joe meg egy régimódi Tetrist nyomkodott.
Nick felnyögött, miután becsukta az ajtót és megláttam, mivel foglalatosodik a kisebbik bátyja.
- Ne már, Joe - állt oda mellé - ez legalább ezeréves játék.
- Ne zavarj! - szólította fel a bátyja. - Rekordot fogok dönteni, ha b... Mégsem. Elrontottam miattad!
- Jólvan, miután már elmúltunk ötévesek - emelte fel a hangját Kevin, amikor látta, hogy Nick szólni készül -, inkább megbeszélhetnénk, hogy most mihez is kezdjünk.
Joe bosszúsan sóhajtva félredobta a (valóban lejárt) játékát, és lezuttyant a kanapéra Emese mellé, aki erre elpirult és arrébb húzódott.
Nick nagyot szusszantott, és megnyugtatólag, mosolyogva nézett rám. Én viszont már semmit sem értettem.
- De hát mi a baj? - tudakoltam.
Joe már éppen mondani készült valami nem túl szépet, de Kevin felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
- Nézd, később mindent elmondunk, csak előbb el kell mennünk innen - próbált nyugtatni Nick.
- De... Nekünk is?
- Igen.
Emese döbbenten nézett hol Nick-re, hol rám.
- Mi van?
- Azt én is szeretném tudni - helyeseltem.
Nick elmosolyodott barátnős összetartásunkon.
- Jó, először is szeretném tisztázni, hogy senkinek sem lesz bántódása. Nem akarunk elrabolni titeket, vagy ilyesmi.
Emese olyan arccal nézett Kevinre, mintha arra biztatná, hogy mondjon ennek ellent.
- Mindazonáltal - köszörülte meg a torkát a szerelmem - arra szeretnélek titeket kérni, hogy gyertek velünk. A saját és a mi biztonságunk érdekében is. Kérlek titeket.
Joe szemforgatva nézett az öccsére.
- A bratyó azt akarta mondani, hogy most azonnal le kellene lépnünk innen, és nektek is jönnötök kell - egyszerűsítette le a mondandóját.
A korábbi boldog hangulatomnak most már nyoma sem volt; nagyon ideges voltam, de azért bennem volt az izgatottság is, hiszen a Jonas Brothers-szel tartózkodtam egy szobában és folytattam velük bizalmas társalgást.
Ránéztem Emesére.
- Megyünk? Végül is, visszahoztok, ugye? - kérdeztem félve Nick-et, aki már csak a mosolyával is a biztos szövetséges érzetét keltette bennem.
- Persze - felelte Nick komolyan.
- Na, Emese?
Emese elhűlve meredt rám, mintha nem ismerne rám.
- Ez de hülye kérdés! Persze, hogy megyünk!
Joe elröhögte magát. Szemlátomást sokkal szimpatikusabb volt neki Emese, mint én, a nyafogós, kételkedős kiscsaj. De ez egészen addig nem érdekelt engem, amíg Joe nem utál. Nekem csak Nick szeretete lenne a fontos.
A középső Jonas-fivér pacsira nyújtotta a kezét Emese felé. Barátnőm amolyan "nem-hiszem-el-hogy-ez-a-pasi-pacsit-kér-tőlem" tekintettel odaütötte a tenyerét Joe-éhoz. 
- Na jólvan, akkor induljunk - állt fel hirtelen Kevin és a vállára vetette a gitártokot.
- De... Nem mondanátok el mégis, mi folyik itt? - kérdeztem halkan, félve.
- Lányom... Mit nem lehet felfogni azon, hogy sietnünk kell!? Szóval, jó lenne, ha mennénk - ordította Joe.
Nick pislogás nélkül, döbbenten meredt rá, majd újra felém fordult:
- Drága, tény, hogy Joe egy hangyányit idegbeteg - Joe felhördült a háttérben -, de azért valóban igaza van. Ideje lenne menni.
Kevin ránézett a falfehér Emesére, és megnyugtatóan elmosolyodott.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Te meg csak kövess engem... - nézett az idősebb öccsére.
- Merre? - kérdezte bambán Joe.
- Feltételezem, erre - mondta ingerülten Kevin és megindult, Joe meg vigyorogva utána."

15. fejezet: A koncert 2.

"Ekkor egy alak jelent meg a díszlet mögül.

Joe.

Joe Jonas. 

Itt van.

Életnagyságban.

Nem hiszem el.

Egyszerűen nem tudom elhinni.

Az alatt az egy másodperc alatt, amíg ezt átgondoltam, írtózatos erejű ováció tört ki a tömegben, mögöttem lányok sírtak és sikítottak, fiúk "yes"-eztek, én pedig, Emesével együtt, hisztérikusan csatlakoztam az őrjöngéshez.

A koncertfilmben ez teljesen más volt. Persze, ott is lehetetett hallani a sikítást, de az valahogy olyan volt, mintha a tesókkal együtt fent lennék a színpadon. Ez teljesen más volt - itt nagyon is a tömeghez tartoztam.  De ez nem zavart, ez az élmény bármilyen koncertfilmnél jobb. Hidd el nekem.

Körülbelül kettő másodperc volt, amíg ezt a sok infót végiggondoltam. Joe még csak fel sem tudta emelni a kezében lévő mikrofont. Először mosolyogva, büszkén végignézett a tömegen. 

Teljesen más volt persze, mint a koncertfilmben, mert már le van vágva a haja, most így néz ki:

Szóval Joesph felnőtt...

Felcsendültek a Play My Music ismerős kezdő taktusai. Kicsit meglepett, hogy ezzel a Camp Rock-os számmal kezdenek, de végül is nem bántam, mert imádom.

Körülbelül öt másodperc múlva, miután Joe felbukkant és én végigrágtam magam ezen a csomó mindenen, egy másik alak is megjelent balra attól a helytől, ahonnan Joe jött ki - Nick.

Hisztérikusan felsikoltottunk én és körülbelül másik ötezer lány. Emese hangosan felnevetett, én pedig felzokogtam. Komolyan mondom. Szerintem így jött ki rajtam a feszkó vagy nem tudom.

Nick vállán szokásához híven gitár lógott. 

Amikor Joe elkezdett énekelni, megjelent Kevin a jobb oldalon. Most Emese járt úgy, mint én, de én nem nevettem ki őt, hiszen Kevint is nagyon szeretem, tehát ugyanúgy ujjongtam neki, akárcsak Joe-nak. Addig, amíg Nick nem jött ki, nem tudtam levenni Joe-ról a szemem, most viszont már csak Nick-et láttam, ahogy gyorsan pengeti a basszusgitárt.

Kevinnél egy akusztikus, hagyományos barna gitár volt. Tehát, Joe elkezdte énekelni a dal első sorait:

- Let's turn on the radio, as loud as it can go, 'wanna dance until my feet can't feel the ground...

Emesével együtt csatlakoztunk a tömeghez, hogy együtt énekeljük el imádottjainkkal a dalt. Amikor Nick része következett, én megint felsikoltottam, és kábé úgy, sikítva énekeltem a dalt Vele együtt. Láttam azonban a kivetítőn Nick háta mögött, hogy - bár még szinte el sem kezdődött a koncert - Joe nem bír magával; a magával hozott ásványvizes palackot egyenesen ráöntötte a főszinpad első sorában helyet foglalók fejére, akik ennek inkább örültek, mint bosszankodtak rajta.

Végigénekeltük a dalt. Végtelenül boldogok voltunk - az sem szegte a kedvünket, hogy egyelőre a fiúkák még nem jöttek ki a kifutóra. Majd kijönnek... És mi itt állunk a színpad első sorában középen. Képtelenség, hogy ne vegyenek észre.

Amikor befejeződött a szám, a drágák óriási tapsot kaptak. Joe mosolyogva, parádésan meghajolt, mire körülbelül mindenki felnevetett. Nick elnézően mosolyogva nézte fiatalabb bátyját, adott egy pacsit Kevinnek, és kezdődhetett is a következő szám, ami a Hold On volt. Ez a szám ugye olyan, hogy rögtön el kellett kezdenie Joe-nak énekelni, és mi együtt énekeltük velük.

Amikor vége lett ennek a számnak is, kimentek hátul, nyilván átöltözni, mert két perc múlva másik ruhában jöttek ki (szegények, biztos szétsiették magukat). Ezúttal elénekelték nekünk a Falling Slowly-t, amit a tömeg boldog csenddel (már amennyire lehet csend egy koncin) fogadott, és meghatottan nézték a fiúkat, akik letelepedtek a lépcsőkre, és ott énekelték a dalt.

- Falling slowly, eyes that know me, and I can't go back - énekelte Nick lassan, behunyt szemmel, de úgy, mintha nem lenne tisztában azzal, mennyire is tökéletes és hogy én mennyire szeretem őt. Könnyezve néztem, és rájöttem, hogy én egyszerűen szerelmes vagyok Nick Jonas-ba. Nincs mese, ez van. Beleszerettem. És nem most, nehogy azt hidd. Ez már régóta bekövetkezett, csak most vettem észre. Most, amikor már késő volt leállítani magamat. I missed it.
A szomorú szám befejeződött, és az elvározsolt tömeg tapsolni kezdett. Ekkor Kevin felugrott és...
Felcsendült a BB Good című szám, ami hatalmas kedvencem nekem és Emesének is, mert rockos, pörgős és tökre jó, szóval ordítva fejeztük ki a tetszésünket. 
Joe az első refrénnél nekifutott, és...
És elkezdett futni a kifutón. 
Boldogan nevettem, ahogyan láttam, hogy a már felnőtt feje hogy kivirul attól, amit itt lát. Amerre futott, mindehol ordítás hangzott fel, hisztérikus sikoltozás. Joe térden csúszva érkezett meg a színpad végére.
Körülbelül másfél méter választott el Joe Jonas-tól, és ezt nem hagyhattam ki. Átnyúltam Emesén, aki szintén Joe elérésében mesterkedett, és elértem a srácot! Megragadtam a pulcsija ujját, de persze nem azért, hogy lefogjam, hanem csak hogy érezzek valamit, ami vele kapcsolatos.
Persze csodás élmény volt, attól függetlenül, hogy végül is nem érintkeztem közvetlenül vele.
Joe visszasprintelt a főszinpadra, és szinte már a mikrofonba ordítva fejezte a számot.
Taps. Taps. Taps. Hihetetlen volt, ez a szám kapta az eddigi legnagyobb ujjongást.
Miután elcsendesült a tömeg, sötétbe borult ez egész stadion. De ezt szó szerint értem - koromsötét volt, egyszerűen még az orrunkig sem láttunk el. Minden egyes fényforrást leoltottak az ormótlan teremben. Akiknek eszükbe jutott, hogy telefonnal világítsanak, hogy lássák, mi történik, nem mentek sokra; ezek a kis kapacitású készülékek nem tudtak nagy felületet bevilágítani, az meg senkinek sem jutott eszébe, hogy hozzon magával zseblámpát. Így hát maradt osztályrészünkként a kibírhatatlan várakozás. 
Nemsokára felkapcsolódtak a fények - és nekem hatalmasat dobbant a szívem.
Ugyanis a fiúk egy méterre sem voltak tőlünk, itt ültek előttünk.
Nick ült középen, és amikor felcsendült a Turn Right, meg is értettem, miért. Az a szám az ő száma, ő énekli benne a legtöbbet, és ő énekel benne a legszebben.
És a következő pillanatot a mai napig nem értem meg, de időközben sokat gondolkodtam rajta, és van egy rövid elméletem... Hiszen Nick valószínűleg csak azért nézett egész szám alatt az én szemembe (!!!!!!!), hogy legyen egy biztos pont, ahova nézhet. Megpendítette a gitárját, belenézett a szemembe (hatalmas szívdobbanásom mellett az ugrott be az agyamba, hogy When You Look Me In The Eyes :D), és énekelni kezdte a gyönyörű dalt. Én végig tartottam vele a szemkonktantust, bár sokszor elhomályosult a tekintetem a meghatottságtól és a boldogságtól. Fogalmam sem volt, hogy Emese hogy érez most, de most csak egy ember volt a világon, és ez Nick Jonas volt.
- Pick up all your tears, throw 'em in your back seat, live without a second glance - énekelte, miközben szorosan tartotta fogságában a szememet, nekem meg majd' kiugrott a szívem a helyéről. - Somehow I'm to blame for this never-ending racetrack you call life.
- So turn right - folytatta Joe -, into my arms, turn right, you won't be alone, you might fall of this track sometimes. Hope to see you on the finish line.
Halkan énekelgettem a számot, közben Nick arcát néztem, és arra jutottam, hogy ő a leghelyesebb fiú az egész világon. A szemöldöke íve, a szája, az orra, a szeme, minden tökéletes, hogy a beslő tulajdonságairól ne is beszéljünk.
Amikor befejezték a számot, ismét örömujjongást hallatott a közönség. Nick még mindig a szemembe nézett, de egyszer csak elpirult. Nagyon aranyos volt. Bocsánatkérően rámmosolygott (mintha ezért bocsánatot kéne kérnie!), még egyszer rámnézett és elindult a testvérei után fel a színpadra. 
Nekem még mindig elképesztően hevesen dobogott a szívem.
- Ez mi volt? - ordította nekem Emese fülig érő szájjal. Ezek szerint látta.
- Nem tudom - kiabáltam vissza boldogan -, de nagyon jó volt!
- Most én is boldog vagyok - kiabálta a fülembe a barátnőm, miközben a fiúk hangolták a gitárokat.
- Miért, téged meg Kevin nézett? 
- Nem!
- Akkor jó, már azon voltam, szólok Danielle-nek - nevettem vidáman, és a szemem sarkából Nick-et figyeltem, aki még mindig furcsán pirosnak és zavartnak tűnt.
- Haha! Nem, engem Joe nézett! - jelentette be Emese.
Döbbenten meredtem rá.
- Mi!?
- Ahogy mondom - kiabálta fülig érő szájjal Emese.
- De hát... Te Kevint szereted!
- Tudom, de ha nincs ló, jó a szamár is!
Ja, hogy ez nála így megy... Hm.
A koncert így telt el, sikoltozással, sírással és azzal, hogy a fiúk néha odajöttek a kifutóra. De Nick már egyszer sem nézett a szemebe, pedig elhiheted, hogy kerestem a pillantását! De ő nem foglalkozott velem. Még a Little Bit Longer-t, a Poison Ivy-t, a That's Just The Way We Roll-t, a Video Girl-t, a Still In Love With You-t és a Love Is On It's Way-t énekelték, de sztárvendég nem volt. Mondjuk, ez nem is volt baj, én úgyis csakis Nick-kel foglalkoztam. Zárásképp a Burnin' Up volt betervezve, kissé felhősen boldogan énekeltem, hiszen vége ennek a számnak, és nem látom őt soha többet...
Amikor befejezték a számot - bocsánat, volt sztárvendég: Big Rob -, hatamas ováció és vastaps fogadta a fiúkat, akik mosolyogva meghajoltak.
Hát vége van.
Szomorúan néztem Emesére, aki hasonlóan nézett vissza rám. Nagyot sóhajtottam - még nem ért el véglegesen a letargia -, és hátranéztem. Az emberek szívesen maradtak volna, mert hát a fiúk nem mentek ki, hanem maradtak a színpadon, és segítettek pakolni, csak tudnám, hogy miért... Tehát, az emberek szívük szerint maradtak volna, de nem maradhattak, mert az őrök kitessékeltek mindenkit. Kivéve... minket.
Furcsán néztünk össze a barinőmmel. Mintha ott sem lettünk volna, velünk nem foglalkozott egyik őr sem... És gondoltuk, magunktól meg nem megyünk ki, mert így legalább még nézhetjük Nick-éket.
Egy idő után már nem nagyon voltak emberek, csak mi bent, meg néhány statiszta és paparazzi, de utóbbikat az őrök hamar kipakolták, majd ők maguk is leléptek.
Kicsit meg voltam ijedve, hogy mi ez az egész, de nem nagyon izgatott a dolog, olyan happy voltam a fiúk látványától.
Emese azonban furán ráncolta a szemöldökét, gondolom, arra gondolt, hogy most már eléggé feltűnő a jelenlétünk, de a fiúk még csak ránk sem néztek.
Amikor vagy húsz perce ácsorogtunk ott néma csendben és figyeltük, ahogy Nick és Kevin gitározgatnak, Joe meg háttal áll nekünk, utóbbi egyszer csak felpattant, felénk fordult. 
Emesével mindkettőnknek elakadt a lélegzete.
Joe felénk tartott, a kifutón jött. 
Amikor a végére ért, angolul megszólalt:
- Sziasztok! Ne haragudjatok a kellemetlenségért.

14. fejezet: A koncert 1.

"Elképesztően színes volt a tömeg. Rengeteg ember volt a csarnokban; nem tudom megmondani, hány ember befogadására képes a stadion, de biztos sokra.
Az egyik biztonsági őr megkérdezte, hogy segíthet-e megkeresni a helyünket, mondtuk, hogy igen, szóval elkezdett vezetni minket egy keskeny folyosón a tömegen keresztül.
Így legalább volt lehetőségünk megbámulni az embereket. Természetesen voltak egy csomóan, akiknek a homlokára volt írva egy-egy Jonas tesó neve, de minden második embernél láttunk transzparenst is. Némelyiken nagyon kedves feliratok voltak, de volt pár, amit erős túlzásnak véltem. Szinte mindenkinél volt fényképezőgép vagy telefon, páran már most videóztak és képeket csináltak egymásról/a csarnokról/a tömegről.
Alapjáraton eléggé sötét volt a "helyiségben", gondoltam, azért, mert fenomenálisra akarják majd a tesók érkezését. Újra bukfencett vetett a gyomrom; ááá, már biztos, hogy itt vannak valahol a színfalak mögött és öltöznek vagy tartanak egy utolsó mikrofonpróbát.... Áááá.
Amikor közelebb kerültünk a színpadhoz, láttuk, hogy ugyanúgy van megcsinálva az, mint a Jonas Brothers: The 3D Concert Experience-ben, szóval klassz volt nagyon. Ugyebár, a koncertfilmben volt egy ilyen kifutó a színpadról, itt is volt olyan. És bár mi nem tudtuk, a kifutó első sorába kaptunk jegyet, ami hihetetlen klassz, mert oda a srácok egy csomószor ki szoktak jönni, sőt a filmben Joe még be is hajtotta a fejét a tömegbe...
Az őr odakísért minket egészen a helyünkre, felajánlott két palack vizet.
- Köszönjük szépen, de van nálunk - utasítottam el, persze angolul.
Az őr bólinott, majd elment.
Nem sokan voltak még az első sorban, de hamarosan megérkezett a nagy tömeg, és háromnegyed hatra már nyomorogtunk szinte. De ott álltunk közvetlenül a színpad mellett, ami a mellkasunkig ért, tehát pont kényelmes volt. 
Emesével gyorsban csináltunk néhány közös képet, lefotóztuk a színpadot meg a tömeget is. Hihetetlenül izgatottak voltunk.
Öt óra ötvenöt perckor aztán az előzenekar, a nevére már nem emlékszem, de benne volt a "night" szó, elkezdett játszani. Uramatyám, akár a 3D koncertben! Mi van, ha most is olyan bigyón jönnek ki, mint akkor? 
Amint a karórám számlálója hatra váltott, egyszerre sikítottunk fel Emesével. Ez azonban most valószínűleg nem zavart senkit, ugyanis mindenki ezt tette, még néhány fiú is, akik mögöttünk álltak. Emese gyorsan előszedte a kevines tábláját, amit készített, és kitette a színpad szélére, készenlétben. Én nem csináltam ilyet, de nem bántam meg, mert nem akartam fogni, amikor a tesókat nézem. Videózni sem terveztem, ezt is Emese vállalta be.
Hat óra nulla három. Ezt még nem nevezném késésnek, mert hát lehet, hogy csak az én órám siet. A tömeg sikoltozásába azonban vegyült egy kis méltatlan morajlás is, ebből arra következtettem, hogy pontosan mutatja az időt.
Pontban hat óra hét perckor elhallgatott az előzenekar, meghajoltak és kimentek hátul. Nem a zenekarnak, sokkal inkább az ígéretnek, hogy mindjárt kezdődik a koncert - annak szólt a nagy ováció, amit kaptak.
Kicsit csendesebb lett a tömeg. De csak egy hajszálnyit. Pontosan hat óra tíz perckor egy alak jelent meg a díszlet mögül.
Joe.

13. fejezet: Becsekkolás

"Délután három körül az izgalom az addigi legmagasabb fokára hágott..."

Egyszerűen nem bírtuk tovább. Megkattantunk. Sőt mondhatni, kiakadtunk, akár egy számológép. Error. És ennyi. A holtpont háromkor volt; először Emesére jött rá a dili.

Nem hittem a szememnek, de persze komikus volt a jelentet - Emese sikítozva ugrál a szoba közepén, az egyébként csendes hotelban. Döbbenten, mosolyogva néztem, mert körülbelül ez volt az az állapot, amit én is éreztem. Már csak három óra - elképesztőnek tűnt. Csatlakoztam Emeséhez.

A visításunk, amely már-már a hisztériához hasonlított, minden bizonnyal lehallatszott a földszintre is, ugyanis előbb telefonált fel a recepciós, megkérdezni, hogy mi van velünk, mint hogy anyu és apu halálra rémülten be nem rontott a szobába.

- Mi a fene történt? - harsogta apa rémülten.

Valamelyest csökkentettük a hangerőt, de még mindig izgatottan sikoltoztunk. Másképp egyszerűen nem lehetett levezetni ezt az elképesztő mértékű izgalmat és persze feszültséget is. Mivel a pici szobában nem nagyon volt lehetőségünk futni, így a hangerős verziót választottuk.

Apu nem bizonyult hatékonynak a megfékezésünkben - anyu annál inkább.

- ELÉG!!! - visította anya még nálunk is hangosabban.

Vidáman hallgattunk el, ugyanis sikerült levezetnünk a feszkót. Persze a gyomrom még mindig liftezett és a szívem hihetetlenül szaporán vert, de legalább már nem éreztem a torkomat fojtogató érzést.

- Lányok, normálisan vagytok? - vont kérdőre minket rekedten anyu.

- Ne haragudj - mondtam nem sok megbánással a hangomban.

- Elhiszem, hogy nagyon izgatottak vagytok, de ez még nem ok arra, hogy elveszítsétek a fejeteket. Fejezzétek be ezt azonnal!

- Bocsánat, többet nem fordul elő - motyogta bűntudatosan Emese. - Én kezdtem.

Anya csak legyintett.

- Teljesen mindegy, hogy ki kezdte, a lényeg az, hogy mások is vannak itt rajtunk kívül, akik élvezni szeretnék a szálloda nyugalmát. Csak nyugodjatok meg és készülődjetek - azzal otthagytak minket.

Amint becsukódott az ajtó, mindketten felröhögtünk.

- Oké - mondta még mindig Emese, és előhalászott egy fekete egyberészes, térfölöttig érő rucit a szekrényből. Már mutatta nekem pár napja, hogy ebben fog jönni, szóval nem lepődtem meg, viszont magamban változatlanul helytelenítettem a ruhaválasztást. Nem hinném, hogy egy fekete, testhezálló miniruha egy koncertre illő lenne. Én személy szerint egy farmersort és az I love the Jonas Brothers! feliratú, fehér felsőm mellett döntöttem. Ilyen volt rajta a felirat:

Személy szerint én imádtam ezt a pólómat, csakhogy már nincs meg. De erről majd a későbbiekben.

Miközben átvedlettünk, kivételesen nem Jonas Brothers-t hallgattunk. Ennek igen egyszerű, lényegretörő oka volt: Emese kitalálta, hogy ha agyonhallgatjuk a tesókat, már "nem lesz olyan jó" a koncerten (ezt mondjuk erősen kétlem, de mindegy, ez az Emese-logika), és jobb, ha kicsit sztornózzuk őket. Hm. Végül is... Ki tudja? Így viszont Miley Cyrus-ra, Kesha-ra, Avril Lavigne-re, Selena Gomez-re, valamint Red Hot Chili Peppers-re nyomtuk az öltözős partyt.

Éppen Miley Party in the USA nevű száma ment, ami tökéletesen illet az alkalomhoz, amikor befejeztük az öltözködést, és kifestettük egymás körmeit. Én fekete körömlakk mellett döntöttem, amelyre Emese rakott néhány szép kövecskét, míg Emese a rucijához jól illő lakkot alkalmazott.

Ezután következett a sminkfázis. Nem akartunk tiniribikként beállítani a szerelmeink koncertjére, éppen ezért csak egy egyszerű szemspirál-szemcerka kombót választottunk.

Miközben a táskáink után kutattunk, Emese mindenfélét hadart.

- Ajánlom Danielle-nek, hogy ne tegye be oda a lábát - morogta, miközben szájfényt kent az ajkaira. 

Helytelenítőleg néztem rá.

- Ejnye - mondtam és elkezdtem helyben futni a fölös energiák levezetése érdekében. - Ne legyél már ilyen, Koncertre megyünk, ne foglalkozz Dani-vel. Amúgy is, ha Kevin boldog vele...

- Jó, persze, tudoooooom - sikította Emese. Megint rátört az ötperc. Nem baj, ez az utóbbi egy hétben nálunk már mindennapos cselekény volt, szóval szívinfarktus nélkül fogadtam.
Elkészülődtünk végtére is öt órára. Nekem már remegett a kezem az izgalomtól; Emesét saját elmondása szerint az ájulás kerülgette. Szerencsére sikerült a barátnőmet lebeszélni a magas sarkúról, szóval csak egy balettcipő-szerűséget vett a lábára. Nagyon jól néztünk ki, el kell hogy mondjam. :D
Elköszöntünk anyuéktól, akik adtak pénzt, fényképezőgépet (alap), sok tanácsot, puszit - még Eminek is. Ezt a becenevet most találtam ki az LB-mnek, eddig még soha nem hívtam így... Hm.
Elindultunk. Taxit fogtunk és megmondtuk a kívánt címet.
Nemsokára odaértünk; negyed hat volt, amikor a nem túl tinicentrikus sofőr kirakott minket a sportaréna mellett, ahol a koncert lesz. Elég nagy tömeg volt már, de gyanítottuk, hogy a legtöbb ember már bent van.
Izgatottan beálltunk a sor végére és mindenféléről dumáltunk (angolul; most már én is úgy voltam vele, hogy jobb, ha gyakoroljuk a nyelvet), közben nézelődtünk. Mindenféle szerzetek megfordultak arra; raszta, negyvenes pasik "The Jonas Brothers changed my life" feliratú cuccokkal, mindenféle kislányok különböző transzparensekkel, amikre a legfinomabb szöveg a "Nick, marry me" /Nick, vegyél el!/ volt, de a durvákat inkább nem is írnám le. Elképesztő élmény volt Jonatic-okkal együtt várni egy igazi Jonas Brothers koncira.
Nem olyan sokára mi jöttünk a sorban. A jegyellenőrző, tagbaszakadt pasas megnézte a jegyeinket, elismerően füttyentett (első sor, haha), visszaadta azokat és beengedett minket. 
Hihetetlen látvány tárult a szemünk elé.

12. fejezet: A koncert napján

"Egész éjjel hülyeségeket álmodtam, kezdve azzal, hogy mégsem lesz koncert, azon át, hogy bár volt koncert, mégsem engedtek be minket, plusz nem is értünk oda időben, egészen Sanyiig. Merthogy ő is rendesen benne volt a fejemben, mielőtt elaludtam, köszönet miatta Emesének, aki elalvás előtt rendesen belémsulykolta a lelkiismeret-furdalást.
Komolyan szívtelen lennék, ahogyan a barátnőm mondta? Én eddig nem vettem észre, de aztán ki tudja, az ember néha sokkal kritikusabb tud lenni önmagával, mint másokkal. Én mondjuk nem vagyok olyan, hogy másokban előbb veszem észre a hibát, mint magamban. Ott van az egyik osztálytársam, Csilla. Na, ő tipikus ilyen. De olyan szinten, hogy (most csak mondok egy alapszitut), ő ceruzával ír. Mondják neki, hogy ne írjon ceruzával. Erre azt feleli, nem baj, ő már csak azért is cerkával fog írni. Másnap áttér a tollra valamilyen sajátos megfontolásból, azonban egy emberke meg ceruzával ír. Erre leszedi a fejét, hogy hogy merészel ceruzával írni. Na igen. Ez Csilla. És én nem ilyen vagyok. Szerintem én észrevettem volna, ha szívtelen lennék Sándorral.
Végtére is, mi is a hiba a dologban? "Csak" annyi, hogy Sanyi érez valamit irántam, és én ezt semmibe veszem, nem foglalkozok vele, úgy csinálok, mintha minden oké lenne, csakhogy védjem a barátságunkat. Mert nekem igenis fontos ez a barátság. De vajon fontos-e annyira, hogy képes legyek ezért játszani egy ember érzéseivel - még ha speciel olyan állatról beszélünk is, mint Sanyi.
Reggel, amikor a nap már javában besütött a tágas ablakokon és Emese, körülötte üres chips-es zacskókkal, még az igazak álmát aludta, nekem hirtelen erővel visszatért a gyomromba a már-már jól ismert, izgatott érzés. Ezúttal még erősebb visítási kényszerrel társult, mint általában. Nem hiszem el, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy JoBros koncert lesz ma, amire mi is hivatalosak vagyunk... Egy álmom vált valóra, és így, hogy még jócskán az életem elején állok, még így is biztosan elmondhatom, hogy ez a nap lesz életem nagy napja. Csupa nagybetűvel. Mondom, ÉLETEM NAGY NAPJA.
Mosolyogva, Sanyit (egyelőre) számozva az agyamból a jobb oldalamra fordultam, Emese felé. Halkan nevetve néztem cuki fejét, ahogy résnyire a szája (és a szeme is!) nyitva volt. Nagyon mélyen aludhatott; egyszer csak áhitattal elkezdte ezt rebegni:
- Kevin... Kevin...
Oké, nekem eddig tartott a tűrőképességem, be kellett fognom az orrom, nehogy hangosan felnevessek és ezáltal felébresszem Emesét, de így viszont horkantgattam, míg az ajtó felé futottam. Szerencsére a puha, vastag szőnyeg elnyelte lépteim zaját. Halkan kinyitottam az ajtót, kimentem majd becsuktam azt magam után, a folyosón meg kitört belőlem a nevetés.
Volt annyi lélekjelenlétem azonban, hogy kihoztam magammal a telómat és a fülesemet. Lecsekkoltam az időt - még csak reggel hét óra volt. Sóhajtva konstatáltam, hogy anyáék szobájának ajtaja zárva van, ezért, mivel már lusta voltam visszamenni a szobába és tartottam tőle, hogy visszatér a nevetőgörcs, ha meglátom Emesét, letelepedtem egy, a folyosón lévő fotelbe. Benyomtam az egész It's About Time albumot. Nálam nem sorrendben vannak a számok valamiért, így az első a One Day At a Time volt. Nagyon szeretem ezt a számot is, annyira megható... Halkan énekeltem - suttogtam - a refrént.
- "And I die, one day at a time, 'cause I just can't seem to get you off my mind, no matter how I try, try to kill the time, well I think that I'm just going crazy, one day at a time."
Úgy látszik, nagyon belefeledkeztem a dalolászásba, mert kinyílt anyuék ajtaja és apu dugta ki a fejét rajta. 
Gyorsan kirántottam a fülemből a fülhallgatót.
- Fanni, nem lehetne, hogy nem kukorékolnál itt a folyosón? Elhiszem, hogy izgatott vagy és szeretnéd bemelegíteni a hangszálaid az esti ordításra, de kérlek, ezt ne itt tedd, ahol valakik még aludnának - dörgölte meg álmosan a szemét.
Elmosolyodtam és vidáman megöleltem.
- Sorry, apu, kussban maradok - nevettem, és lenyomtam a szobánkba vezető ajtó kilincsét.
- Nem kussban, hanem csendben - javított ki rosszallóan apu.
- Hát persze - feleltem, de ezt már nem hallotta, mert bementem a szobámba.
Amikor megfordultam, csak annyit láttam, hogy Emese a szoba közepén áll - félig meztelenül.
- Áááááá - ordítottam és eltakartam a szemem.
- Áááááá - sikoltotta Emese is, és gyorsan eltakarta magát a takaróval.
Mikor feldolgoztam a sokkot, röhögve megdobtam a barinőmet egy párnával.
- Mi a jó francért meztelenkedsz?
- Mert mondjuk öltözök!?
- Jólvanna, de akkor miért nem zártad be az ajtót? Ott a kulcs - mutatattam az éjjeliszekrényre.
- Nem tudom, nem jutott eszembe, na - tiltakozott Emese, és a takarót maga előtt tartva besasszézott a fürdőszobába. Én jól kiröhögtem persze, mert szerencsétlen szörnyen zavarban volt.
- Nyugi, nem láttam semmit - nyugtatgattam.
- Biztos? - hallatszott tompán a fürdőből.
- Ha itt lennél, mondanám, hogy csináljuk meg a kisujj-esküt, de így elégedj meg azzal, hogy tuti - biztosítottam.
- Akkor jó! Amúgy hogyhogy kimentél?
Jobbnak láttam nem elmondani neki az igazságot, miszerint nem bírtam ki, hogy ne röhögjek rajta hangosan.
- Öhm... Megnéztem anyuékat - hárítottam gőzerővel.
Kinyílt a fürdőajtó.
- Ja, okés, csak meglepődtem, hogy hova tűntél, honey -mosolygott Emese kedvesen.
Szemöldökömet ráncolva néztem rá, miközben előbányásztam én is a váltásruhámat.
- Honey? - kérdeztem. - Még nem kell angolul beszélned, nyugi, édes.
Természetesen még legalább egyszer át fogunk öltözni a Jonas Brothers koncertig. Erre a gondolatra visítva, izgatottan felugrottam és megragadtam Emese karját. Barátságunk erejét fémjelezi, hogy Emese nem nézett full hülyének - ő is megfogta a karom és együtt ugrándoztunk vidáman egy ideig. Amikor abbahagytuk, úgy csináltunk, mintha mi sem történt volna.
- Tudom, hogy nem kellene még angolul beszélnem - magyarázta Emese a frigó besejét tanulmányoza -, de azért gyakorlok. Ki tudja: az első sorban leszünk. Téged meglát Nick, engem meg Kevin... Igaz, hogy Kevinnek felesége van, de mindegy... Na szóval, meglátnak minket és úgy gondolják, felvisznek szobára...
Szájtátva dobtam meg őt az egyik szív alakú párnával.
- Na, most miért? Azt ne mondd, hogy nem örülnél.
Zavartan elnevettem magam.
- Na szóval, akkor majd milyen jól jön, hogy gyakoroltam a honey kifejezést!
- Aaaaaa - mondtam bölcsen, mire mindketten elnevettük magunkat.
Emese diadalmas kiáltással kihúzott egy fél csokitorták a hűtőből. 
- De jó! - mondtam és lekísértem a barátnőmet evőeszközökért.
Mikor végeztünk a csokitortával, ittunk és fogat is mostunk, anyu bekopogott a szobába.
. Jó reggelt, csajok!
- Jó reggelt - köszönt vissza Emese mosolyogva.
- Inkább jó délutánt - fanyalogtam. - Anyu, ugye vágod, hogy már fél kilenc van!?
Anya csúfondárosan nézett rám.
- Igazad van, teljesen átaludtuk a napot...
Helyeslően bólinottam, Emese meg a komoly ábránzatom láttán elnevette magát.
- Amúgy - jutott eszembe valami -, ti mit fogtok csinálni ma? 
Anya mosolyogva vállat vont és elvette Emesétől a szennyes edényeket.
- Szokásos - simogatta meg az arcom. Kissé elvörösödtem; mégis itt van a legjobb barátnőm is! De aztán összeszedtem magam, hiszen anya mégis csak nagy áldozatot hozott ezért az útért apuval együtt, a minimum, hogy hagyom, hogy simogasson. - Lehet, hogy szétnézünk a városban. tévézünk... Na és persze aggódunk a lányunkért és a barátnőjéért, nehogy valami rosszhírű Jonas testvérek elrabolják őket, ha meglátják, mennyire szépek.
Azzal ránkkacsintott és kihátrált terhével együtt a szobából.
Emese nevetve nézte a csukott ajtót.
- Nagyon aranyos anyukád van.
Mosolyogva megvontam a vállam.
- Ja, most elég cuki volt.
Azzal rajtam volt a sor, hogy betrappoljak a fürdőbe felöltözni.
Délelőtt kimentünk a szállodából még jobban felfedezni a várost, mint tegnap. Megint vettünk fagyit; ezt amúgy én sikeresen magamra borítottam, Tekintélyes csokifolttal a mellem felső részén siettünk vissza; íme, a második átöltözés ma. És hogy teljes legyen a program, Emese is átöltözött (?). Amikor megkérdeztem tőle, miért, azt felelte, nem tudja, csak ehez volt kedve. Oooooké. :D
Délután háromra az izgatottság addigi legnagyobb fokára hágott."